„Munkásságomból hiányzik a játékos elem. Ennek beismeréséhez, mikor a magát korszerűnek valló festészetben egy biciklinyeregnek, kemény kalapnak, vagy a játékosan variált képzettársítást indító sztereotip elemeknek döntőbb szerepe van, mint az emberi alaknak, mégis csak elszántság kell. Bármily hajlamom van a játékra és zsigeri ingerem a humorra: ha vászon, deszka, papír elé kerülök, halálos komolyság és egyértelműség kerít hatalmába. Mint aki bandázs nélkül lép a pásstra vagy porondra, s tudja: élve vagy halva, de győztesként kell a küzdelemből kikerülnie. Akire tört szegeznek s aki tört szegez, annak – ha csak nem bohóc vagy bolond – nincs kedve figurázni.
Ezért elnézést kérek a nézőtől, hogy szinte csak az emberről tudok szólni, sietek beismerni: öreg fejjel is legnagyobb örömöm, ha a gyermeki játékot szemlélhetem. S ha ki felnőtten is be tud állni a gyermeki körtáncba, s így bukfenccel alakváltani: istenemre, irigylem.
Nekem ez nem menne. Más a dolgom. Semmi sem indíthat arra, hogy ne azt és úgy fössem, amit a legbensőbb énem kényszeréből festök. Kívül állok a pillanatnyi és pillanatonként változó irányzatokon, divatokon. Húrokat, hangzásokat igen: azokból válogat az ember, bárhonnan kapja. De a mondandóm a magamé, de a törvényt én szabom magamnak. Ez olyan elemi követelmény, mint a lélegzés a tüdőnek, szívnek a dobbanás.
Idő, emlékezet, tér, forma, szín s ezek egymást meghatározó viszonyatai, törvényei és aki átszenvedi azt: a szubjektív én törvényén átszűrt megtárgyasulás: ezek határoznak meg engem és általam azt, amit festeném – megfestenem kell.
Csak az Időben helytálló az Igaz és csak az Igaz szolgálja az embert. Az Igaz pedig mindig Egész, Teljesség és sohasem részecske. A múló Időre fordított az Igaz felé sóvárgó arc: a Csúcs, melyhez igazodni lehet ma is, mint Van Gogh nap-dühétől lángoló napraforgóihoz, Cézanne képeinek kubusaihoz, Csontváry Cédrusához . . .
Nincs szükségem jelkép-rendszerre, hiszen az ember önmaga jelképe. Az isten teremtője, az ördög kitalálója, a mennyet, poklot önmagában megvalósító . . . Ezért elég nekem tárgyként és tartalomként az ember. Ezért nincs »képzeletem«, mert a mindent elképzelőnél fantasztikusabbat az isten sem tudna – ha nem ő volna az ember teremtménye – kitalálni. Aki az emberhez közelít: a titok, a létezés megfejtéséhez tartja kezében a kulcsot. Ez a létezés az én kalandom, képzeletem, poklom, mennyországom. S amit ebből a kalandból a forma csapdájával magamévá zsákmányolok: az az én képeim, rajzaim immanens tartalma. Ebben a világban élek. Így mindent, amit jól-rosszul csinálok: e-világi.”
Nehéz volna tömörebben megfogalmazni munkásságának ösztönzőjét és meghatározóját, miként Bencze László maga teszi azt a fent idézettekben. Nemcsak a vásznon, a papír előtt, tollal a kezében is „halálos komolyság”, szenvedélyes egyértelműség, szinte hitvalló kényszer keríti hatalmába. Pedig kevés szellemesebb, talpraesettebb, humorra termettebb embert ismerek nála. Mindennek azonban festői, grafikai munkásságában alig van nyoma, legfeljebb némi groteszk, többnyire önirónia csillan fel képein itt-ott.
Konok mesternek titulálják s a jelző találó is, amennyiben konokságon a következetességnek olyan fokát értjük, amely a praktikumtól függetlenül csak a tényekben megtestesülő ethosszal azonosítható. Bencze vállalja e nem könnyű teher súlyát is. Végső soron ugyanis etikussága keríti köréje a magány falát, még ha tisztelőket, igaz barátokat is szerez számára. Gyötrelmes helyzet ez olyan művésznél, akinek nincsenek magánvéleményei és közösségnek szánt közlendői, mert a kettő nála mindenkor egybeesik. Nem válik el benne a jelen a múlttól és a kiolvasható jövőtől. Az élmény, a vízió és indulat síkjai oly természetesen szerveződnek benne „konokká”, mint képein a meghúzott szálkás vonalak. Minden megnyilvánulása közösségi; még szorosan vett magánjellegű levelei sincsenek.
Egyik Csopakon kelt teljesen „privát” levelében, 1982 nyarán – tavasztól őszig ugyanis a csopaki hegyoldalon álló házában dolgozik – írja: „Lehetőleg minél jobbat festenék persze. De ez a tudat, ez a muszáj mégis beleszól; ez hát nekem halálomig osztályrészem? Hidd el, komisz és egyre nehezebb teljesítmény. S nem tudom kelendőek lesznek-e ezek a képek? Hisz miket is festek? Finom francia szénnel kezdem a rajzot; függőleges, vízszintes, diagonális vonalak . . . Legjobban szeretném a gyökvonás állapotában hagyni s lefikálni. Aztán kialakul mégis: fal, ház, fa, kerítés, oszlop, esetleg egy-egy ember, távoli horizont, szürkés skála, fekete, vörös okker, zöldesfekete akkordok; zárt tér, valamiféle cella, egy udvar, házszeglet: zug a magába integrált ember szigora számára. Ember nélkül is, mert ez a szigorú, keményen megvont környezet mindig paraszti. Miért? Mert az ember ősléte, minden társadalomé paraszti . . . Nos: én vagyok a házak, zugok, udvarok palánkok foglya, én vagyok ennek a létnek Kőműves Kelemenneje, én tekintek ki e tragikus s mégis erőteljes magán résein át festői formanyelvem szavait skandálva . . . Ki érti meg ezt? Mindenki a rejtjeleket látja. A megfejthetőket: ház, kerítés, kőfal, öreg fa, öregasszony, tél, vagy ősz . . . De megfejti-e valaki is ezek rejtett üzenetét? Fene tudja! S tegyem hozzá: ez nem szimbolika, amit a festészetben utálok, ez valami mélyebb gyökvonás valósága; tehát a kép önmagát közli.”
Bárhol, bármint érintem Bencze László festői mondanivalóját, ugyanaz az üzenet szólal meg benne, ha kifejezésmódja változik is. Stílárisan elég sokszor és sokat váltott több mint fél évszázados pályája során, de lényegét tekintve semmit. A folytonosság festője, fiatalos hévvel, fennhangon hirdette, az ember és az emberi világ megváltozásának szükségességét. Ma sincs másképp vele: 76 évesen is ez a hit fűti indulatait, mert olyan mélyen gyökerezik benne, hogy nem is tehet másként. Életműve így töretlen. Életéről pedig bukásaiban újrafelemelkedésében példásan valósul meg egy nemzedék legjobbjainak sorsa, akiket még gyerekként csapott meg az első világháború szele, de már férfiként élték át a második vihart; frontot, felszabadulást, s mindazt, ami utána következett. Bartha László, Benedek Jenő, Borsos Miklós, Hincz Gyula, Illés Árpád, Domanovszky Endre, Kerényi Jenő, Szabó Vladimir, Koffán Károly, Szalay Lajos, Szentiványi Lajos nemzedéke – amelyet annyi erő próbált, nyűtt – mégis – vagy éppen ezért – mély nyomot hagyott a magyar társadalom- és művészettörténetben egyaránt. E nagy, de valójában egységgé szerveződni soha nem tudó nemzedék legjobbjai közé tartozik Bencze László.
Zene és rajz
Kéziratban levő önéletrajzát így kezdi: „Születtem Székesfehérvárott, 1907. január 28-án este a Kossuth nóta hangjaira. Lusta voltam megszületni s apai nagybátyám, k.u.k. százados ezt a gramofonlemezt tette fel, hátha annak hangjaira csak megszületek. Sikerült. Apám születésemkor a Székesfehérvári Állami Erdőgazdaság vezető erdőmérnöke volt… Születésem után 7 évig ama »boldog békeidőben« éltünk; gondok nélkül, sőt igen jól. Apám okos, szorgalmas és minden tekintetben korát messze megelőzően gondolkodó és élő ember, gyermekeit úszni, korcsolyázni, német nyelvre és – a háború ezt megakadályozta – angolra és egy szláv nyelvre – horvátra vagy oroszra – akarta taníttatni. Igen sokszor jártunk vele hivatalos útjain is erdőre; a Vértes és Bakony nagy részét bekóboroltuk és azok falvaiba, uradalmaiba is jártunk. Talán ide vezethető vissza az, hogy 1931-ben a Bakonyban telepedtem le. Anyám ráckevei volt, ő is értelmiségi családból származott, de gyermekkorában legszívesebben a ráckevei halászok, parasztok házait forogta. Talán ez a másik nyom »népszeretetem« megértéséhez.”
Bencze László apja nem sajnálta a pénzt az ifjú szemét nyitogató zeneórákra és kirándulásokra sem. Az ifjú Bencze a zenében nagy haladást ért el, szépen gordonkázott; odahaza és másutt is kamarazenélt. A csellót olyannyira megszerette, hogy sokáig nem tudta eldönteni, festő legyen-e vagy muzsikus. Másra ezeken kívül nem igen gondolhatott, mert a fehérvári reáliskolában és később, a felső kereskedelmiben sem tartozott a jó tanulók közé. Igazság szerint csak azt tanulta, amihez kedve volt. A magyar nyelv és irodalomból mindig jelesre osztályozták. És természetesen a rajzban is kitűnt. Rengeteget rajzolt, főleg karikatúrákat csinált tanárairól, s azok – kellő humorérzékük révén – még buzdították is a fiatalembert, aki végül is a képzőművészetet választotta. „A kereskedelmiben a legtöbb tanáromat igazán szerettem, sajátosan a jog és a közgazdaság vonzott; a jogot egy kitűnő bíró, a közgazdaságtant egy kiváló ügyvéd tanította. Magyar irodalom tanárom pedig atyai barátom maradt később is. Ide írom nevét: Baróti Barth Rezső.”
1925 nyarán két hónapot töltöttem Berlinben. Volt reáliskolai irodalomtanárom Farkas Gyula hívott meg, akkor a berlini egyetem magyar tanszékén, ha jól emlékszem docens volt. Budapest előtt, tehát egy nyugati világvárost ismertem meg, s ami a legfontosabb, megismertem klasszikus és modern mestereket is, s nemcsak Berlinben, hanem Drezdában. Nem véletlen, hogy azok a képek vertek gyökeret bennem, amelyeket ma is gyökerestül a magaménak mondhatok: A Zwingerben a Tizianók, Rembrandtok, Wermeer Kuplerinje, de a híres Sixtusi Madonna, s Rubens nem…
Berlinben már vegyesebb volt ez a hatás. A Deutsches Museum képeiről egy barátjának, akivel a főiskolán, majd később, Dudarón szoros barátságot tartott, levélben megsemmisítő véleményt írt a „Kék lovak tornyáról”. A német expresszionizmus harcosai általában nem férkőztek a közelébe. Nem értette: miért kerülnek toronyba a „kék lovak”. Mellesleg szólva, a szimbolizmus ma is távol áll tőle.
1925 szeptemberében felvételizett az Iparművészeti Iskolán. A grafikát választotta, de a kerámia szakra vették fel, amelynek szobrász tanára Orbán Antal volt. Egy, a főiskolai juniálisra készült karikatúrájának következtében a második évet már a grafikai szakon végezte, nagy ellenérzéssel. „Soha iskolább iskolát!” – kiált föl festőnk valahányszor szóba kerülnek az iparművészetin végzett tanulmányai. Három év után aztán átment a Képzőművészeti Főiskolára. Ide Benkhard mester vette fel, nem Rudnay, akihez szívből vonzódott, s igazi tanárának ma is őt tartja. Ha csak tehette, részt vett Rudnay korrekcióin, végül is többször volt nála, mint Benkhardnál, aki ezt észre is vette, de tapintatos tanár és elsőrangú pedagógus lévén nem érzékeltette vele.
Benkhard tárgyilagosan tanított. Bencze 1928 és 1930 között volt a növendéke. Társai – Bartha László, Szalay Lajos, Szentiványi Lajos és Szabó Vladimir – ugyancsak Benkhardnál tanultak. Az idősebbek közül pedig idejárt Dudás – akkor Dudovits – Jenő is. Bencze Lászlót elsőéves hallgatóként mestere azzal tüntette ki, hogy elvitte a miskolci művésztelepre, ahol több mint egy hónapot töltött.
Rudnay egyébként Sümegen akart egy állandó művésztelepet létrehozni. E célra a város felajánlott öt-hat eredetileg a MÁV részére épített, de igénybe nem vett kertes házat. Itt akart afféle magyar barbizont teremteni Rudnay, négy festőt szemelve ki: Filep Jenőt, Littkey Györgyöt, Ikusz Henriket és „nevelt tanítványát” Bencze Lászlót. A terv azonban – mint oly sok más – füstbe ment. Bencze pedig elhatározta, hogy otthagyja a főiskolát. Filep Jenő is vele tartott.
Dudar
Jókora gyalogos utat tettek meg a Bakonyban, Devecseren, Bakonybélen, Zircen, Nagyesztergár falun át, míg Dudarig jutottak. 1931 pünkösdje volt.
„Itt dőlt el egész életem sorsa. Ez valóban damaszkuszi út volt. Akkor váltam festőnövendékből festővé, legényemberből házassá, emberré kristályosodásom is Dudar közegében történt meg.”
Dudar egész életére kiható élménnyé vált. Ezt a kedves Veszprém megyei színmagyar falut vallja ma is, félszáz esztendő múltán szellemi szülőhelyének, ahol otthonra lelt és ahová deres fejjel is megtért. Maga is elcsodálkozott azon, hogy városon nevelkedett ifjú létére „úgy bukott a paraszti életbe, mint ahogy a kutyakölyök a vízbe” – azonnal tudott úszni benne. Igaz, gyermek- és ifjúkorában gyakran járta e vidéket, dehát azok csak kirándulások voltak. A jómódú fiatalember már gyermekként is erős vonzalmat érzett a paraszti környezet iránt, később meg egyenest hasonulni akart hozzá. Édesapja halálával kicsöppentek a jómódból, ifjú feleségének sem volt kereső szakmája, úgy gondolták hát, hogy falun könnyebb lesz a megélhetés. Hogy ezt mire alapozták, arra Bencze László ma sem tud más választ adni, minthogy vonzalmai vezérelték Dudarra.
Nyomban az esküvő után letelepedtek és a parasztházban, „úri”-nak tetsző bútoraik között, a legnagyobb anyagi gondok közepette, mondhatni hasonszinten éltek, mint azok, akik közé becsöppentek.
Filep Jenővel sokat csavarogtak, bekóborolták az egész vidéket. Festettek, rajzoltak, ámbár havi húsz–negyven pengős havi költségvetésükből leginkább csak rajzolásra futotta. Nádtollal, pittkrétával dolgoztak; udvarokon, pajtákban, gyümölcsösökben, alacsony mennyezetű szobákban, legelőn, erdőn, mindenütt. Modelljük volt az egész falu. S persze vitatkoztak is sokat. Mindig voltak közös szívszerelemeik: Rudnay mellett Mednyánszky, Nagy István, de még Paál László és Munkácsy is. És különösen a spanyolok. „Aztán jött Van Gogh s fokról fokra Derkovits, József Attilával párban, mert faltuk az irodalmat is” – írja önéletrajzában a művész.
Még Budapestről hozták magukkal Bartók és Kodály tiszteletét és szeretetét; volt hát irányadó példaképük. A gyorsan megszokott szegénység cseppet sem gátolta lelkesedésüket. Ifjak voltak, szüntelen lobogásban éltek, és természetesen a magyar festészet „megváltása” volt a céljuk; nem adták alább.
Filep két évet, Benczéék három és fél esztendőt töltöttek Dudaron, bár még visszaköltöztek egy évre, sőt Fülekről is – ahol később Bencze a Játékárugyár jól kereső tervezője lett – vissza-visszajártak nyaranta.
A festő és e festői szépségű kis falu találkozása, amint az már az elmondottakból is kiderült, nem volt véletlen. Az egyéni vonzalmakon túl akkoriban már kezdődött valami mozgás a városi értelmiség körében, a falu irányába, dehát ez még nagyon gyenge áramlat volt. Bencze esetében talán nagyobb szerepet játszott a náci eszmék terjedésére való reagálás. A magyar faluhoz való menekülés – amit akkoriban, sőt később is sokan csak értelmiségi divatnak, falukutatási buzgalomnak tartottak – számára létkérdéssé vált. Dudar a magyarságában adott biztonságérzést, amely éppen a mell-döngető sovinizmussal szemben tudatosodott és szilárdult meg benne életre-szólóan.
Mindez egyébként festészetében olyannyira megmutatkozik, hogy nem lehet nem észrevenni.
A paraszti élet ábrázolása, a paraszti lét rekvizitumainak föl-fölbukkanása, Bencze képein nem programszerű, hanem magától értetődően természetes.
Stílusai is csak keletkeztek, növekedtek és változtak anélkül, hogy képeinek alapstruktúrája, s főként tartalma különösképpen megváltozott volna. Igencsak találó egyik kritikusának megállapítása, mely szerint Bencze mester „piktúrájának mindenkori jelene magában hordja és magához hívja önnön múltját és jövőjét… Munkásságának tudatos folytonossága persze nem jelentette egyetlen periódusában sem Bencze László piktúrájának merevségét. Lévén kötelékei éppen nem formálisak, hanem gondolatiak, belülről fakadóak. Stílusát éppen e belső rendszere határoztatja meg szemlélőjével – úgy lehet nem szabályos, de pontos elnevezéssel – töprengő expresszionizmusként. Érvényes ez a meghatározás Bencze szinte valamennyi művére és mindenképpen az, minden kitapintható törekvésére. Legföljebb annyi megszorítással, hogy benne a töprengés és az expresszió arányai természetesen együtt változnak a múló idővel.”
A „nyitány”
Műtermében ma is ott áll a Fáradt katona (I. kép), ez a nagyméretű kép, amely festői munkásságának nyitánya és egyben ars poeticája. Már addig is sokat festett, rajzolt, sőt tíz esztendővel korábban be is mutatta grafikáit az Ernst Múzeumban Kernstok Károllyal, Pohárnok Zoltánnal, Vadász Elemérrel és Petri Pick Lajossal együtt. 1938-ban pedig néhány festményét és rajzát állította ki Szűcs Pál grafikus budapesti műtermében.
Mindez azonban visszanézvést – zenei kifejezéssel élve: alig volt több hangpróbánál a Fáradt katonához, amely már erőteljes nyitánya az elkövetkező „operák” sorának. A fáradt katona, ez a nagyon egyszerű, nagyon mélyről kiszakadt kép, már tulajdonképpen mindent elárul festőjéről. Mindenekelőtt a legfontosabbat, hogy honnan jött, s merre tart.
Bencze László mindig is érezte e művének rendkívüli jelentőségét oeuvre-jében, s hogy jól érezte, azt megtett életútja igazolja.
A térbe állított, rajzilag, formailag, keményen szerkesztett katona figurája a formálás erejével, indulatával elárulja, hogy alkotója roppant érzékenyen reagált korának problémáira. Mint a szél, úgy járja át a megpróbált katona törődött, elárvult, kifosztott, nagyon emberi alakját a festő nyugtalan tekintete és az a bizonyos vádlóan éles részvét, amely későbbi munkáiban is ki-kiroppen a kemény formák közül.
A kép a Donnál elpusztult II. magyar hadsereg „portréja”, egy meggyötört magyar katona személyében. 1943-ban festette, két délután. Jóllehet Van Gogh hatása tagadhatatlan, mégis ez már igazi Bencze-mű; egy érzelgősségtől mentes művész felháborodása és vallomása.
Bencze László ekkor tért haza a Don-kanyarból, mint a tragédia részese és szemtanúja. Mindazonáltal nem a személyes élmény döbbenete hozta létre a képet. Az is benne van természetesen. De a közösség, a magyarság sorsáért való aggodalom, higgadt kétségbeesés mondatja festőjével: a Fáradt katona „történelmi stigmatizálásból” született.
A Fáradt katonával aztán feltöltődött a belső akkumulátor, az áram cirkulálni kezdett, jöttek rendre a többiek: a Munkába menők (1943), Periférián (II. kép), Munkanélküliek (III. kép), Keresztelő-remények (1944), Fiatal munkás (1944), csupa expresszív festmény, megannyi eladhatatlan mű.
Mert ha csak a címeket és a képek festési időpontját nézzük, könnyű megállapítani, hogy akkoriban nem álltak sorban az efféle képekért; tán ma sem.
A festményekkel párhuzamosan rengeteg rajz keletkezett, a háború és a gyár témaköréből, s vagy két tucat akvarell mellett – még mindig Van Goghos – kisebb tájképek, arcképek.
Bencze László akkoriban sem tartozott semmiféle művészeti csoportosuláshoz. A sehova nem tartozás szervezetileg értem, mert rajzaiból, festményeiből könnyűszerrel kiolvasható Derkovits, Dési Huber és a szocialista művészcsoport iránti vonzódása. Maga a művész is ezt vallja. Hozzájuk is tartozott volna, de nem volt módja, mert a két ízben Budapesten töltött egy-egy évet nem számítva, 1931-től ’45-ig a fővárostól távol élt.
Dudaron csaknem négy évet, Szadán kettőt, Füleken pedig hat esztendőt töltött tervezőként a már említett gyárban. Jól fizetett állást, lakást, berendezést kellett hátrahagynia, amikor 1945-ben Füleket ismét Csehszlovákiához csatolták.
Családjával együtt Budapestre jött, ahol édesanyja és nővérei fogadták be. Nehéz körülmények között, de töretlen optimizmussal fogott munkához.
A Könyöklő öregasszony és társai
A felszabadulást követő években alig változott valamit Bencze stílusa. A háború előtt tiltakozó, a háborút követően pedig azonos expresszív erejű, mozgósító, monumentális művészet létrehozásával kísérletezett nagy kedvvel.
A monumentalitás igénye, vágya, egész eddigi pályájára jellemző. Szegi Pál már 1948-ban, a Magyar Művészet-be írott cikkében felfedezte Benczének ezt a nagyság-, a nagy méretek utáni vágyakozását. Találóan groteszk monumentalitásukban vélte felfedezni a művész expresszív képeinek hatóerejét. Vele kapcsolatosan Van Goghot emlegeti, ami kézenfekvő, de Toulouse-Lautrec-et és végül Bruegelt is, akiknek hatása valóban meghatározó volt a fiatal mester munkásságában.
A szenvedély, az elkeseredés és a gúny tobzódik monumentális festői vízióiban. Van Gogh és Gauguin kolorizmusa, Goya lírája… Hatásuk többé-kevésbé kimutatható. De kire nem hatottak ezek a nagy mesterek?
1948-ban festette a Könyöklő öregasszonyt (IV. kép), amely már-már klasszikusnak számít a magyar képzőművészetben. Táblakép, de akár freskónak vagy mozaiknak is készülhetett volna. A súlyos kezű, a geometriát is magába záró asszonyforma egy modern ikonostázba is beillenék, pedig nincs benne semmi elvontatott, kivált földöntúlián átszellemített. Annyira élő, hogy szinte lélegzik, mégis emblematikus jelképé magasodik anélkül, hogy „magasodni akarna”.
A teret nemcsak betöltő, hanem azt a súlyával rögzítő (ha úgy tetszik fölébe kerekedő), könyöklő parasztasszony maga a tűnődő maradandóság, a szüntelen várakozás. Vízszintesen nyugvó jobb karja és a hatalmas kézfejre merőlegesen ereszkedő bal karja a V alakban szétágazó tenyérrel, amelyre a kendő kubisztikus kontúrjába zárt fej nehezedik, olyan mint egy tartóoszlop. A fehér kendő lefelé menet a ruha ujjának zöldjébe megy át, a háttérben, a zöld, kék és narancs árnyalatokra épített egyszerű színhangzatok természetesen illeszkednek a kép tartalmához.
A mesterien kerek kompozíció mintegy záróköve lehetne a magyar festészet egyik vonulatának, s talán kiinduló pontja is lehetett volna azoknak az új, monumentális törekvéseknek, amelyeket közhasználatú kifejezéssel „közösségi művészetnek” mondanak.
Szegi Pál jól látta ezt. Kár, nagy kár, hogy annak idején az idillikus zsánerképpel óhajtották helyettesíteni azt a tendenciát, amelyet a magyar társadalom fejlődésével adekvát módon, mintegy a kor kérdéseire válaszolva – a többi között – Bencze László művei is képviseltek.
Benczét, amióta csak ecsetet fogott a kezébe, mindig foglalkoztatta a mozaik, mégha ilyen munkára soha nem is kapott megbízást. (Talán a Könyöklő önarckép III. [IX. kép] vörösen izzó szemeiben emiatt is parázslik némi szemrehányás.)
Ez az önarcképe éppen negyedszázaddal későbbi, mint a Könyöklő öregasszony és annak rokon darabjai, úgymint az erőteljes Könyöklő paraszt (V. kép), az Öregasszony (címlapkép) és különösen a Mélázó (12. kép). Ha nem tudnánk, hogy ez a festő önarcképe, úgy a portréban akár a könyöklő öregasszonynak a fiát is sejthetnők. Az eltelt 25 évet pedig lemérhetjük azon az íven, amely az 1948-ban festett, súlyosságában is szinte kitárulkozó kép és az 1973-ban készült, szabályosan meghúzott függőlegesek és vízszintesek közé zárt önarckép, a világra szemrehányóan kitekintő festő arcmása között feszül.
Bencze László előbb a Dési Huber kollégiumban oktatott, majd egy év múltán, 1948-ban kinevezték a budapesti Képzőművészeti Főiskola tanárává. Ekkor három hónap híján 41 esztendős volt, s oly fiatalos külsejű, hogy gyakran főiskolásnak nézték.
Tanárkodás
A dolog teljesen szokatlan volt, hiszen sohasem foglalkoztam tanítással – vallja életrajzában. – De jó előjelnek vettem, hogy a hatalmas műterem, amelyet az én osztályom kapott meg, valaha a Rudnay osztályé volt, sőt ettől érthetően el is érzékenyültem, hiszen mindig is Rudnayt tekintettem mesteremnek, emberként is tiszteltem, mindig is felnéztem rá.”
A fiatal mester nagy lendülettel kezdett az oktatáshoz. Rövidesen híre is ment, hogy a Bencze osztályában „dolgozni kell”, s valóban azok is jártak hozzá, akik hajlandók voltak erre, méghozzá keményen és alaposan. Bencze László mindennap bejárt és a Főiskolán szokatlan módon névsort olvastatott. Ennek ellenére népszerű lett a hallgatók körében, sőt mind többen jártak hozzá más osztályokból is korrektúráit hallgatni. Kiderült – ami egyébként már teljesen nyilvánvaló volt –, hogy született pedagógus. Szívesen, örömmel tanított, s máig is arra a legbüszkébb, hogy Dudar után a főiskola lett második otthonává.
Bencze Lászlónak ma is az a véleménye, hogy a főiskolának akkor olyan kitűnő tanári kara volt, hogy Európa talán legjobb ilyen intézménye lehetett volna, ha nem jön a „reform”.
1948–49-es tanárkodásának első évében még Pátzay Pál volt a rektor, s egyben vezetője a szobrász főtanszaknak, ahol Kisfaludi Strobl Zsigmond, Ferenczy Béni, Mikus Sándor, Szabó Iván, Beck András tanítottak. A festő főtanszak vezetője Bernáth Aurél volt, a tanárok pedig: Kmetty János, Berény Róbert, Szőnyi István és Bencze László. 1950-ben odakerült aztán még Bán Béla, Pap Gyula és az Iparművészeti Főiskoláról Konecsni György, Hincz Gyula és Kádár György. Az anatómia és a látszattan mestere Barcsay Jenő volt.
1950-ben aztán jött a reform, azaz felülkerekedtek, sőt kötelezővé váltak az akadémikus és dogmatikus módszerek: a fénykép után, szigorúan kihegyezett ceruzával készült portré, a gipszfejek utáni rajzolás, a világnézetileg orientált témák kizárólagossága, s ami mindennél sokkal rosszabb: mindennemű tiltakozás ez ellen politikai demonstrációnak minősíttetett.
A tanároknak természetesen egész évre szóló tanmenetet kellett kidolgozniok, s ezeket – egyeztetés után – aztán hétre, sőt napra „lebontani”. Már e „lebontás” is elég ahhoz, hogy megértsük, mit érezhetett egy művészhajlandóságú fiatalember, aki bekerült a főiskolára. Bencze mester festői munkássága ebben az időben, a korábbinál más irányba fordult, területileg értem a másfelé fordulást. 1949-ben készült az Újságárus (VI. kép) és az Újságolvasó (13. kép), a már említett négy 1948-as kép záródarabjaiként. Ezeket már főiskolai műtermében készítette. Rengeteget dolgozott festőként is.
Kijárt a Ganz Hajógyárba, az akkori elvárásoknak megfelelően, de teljes szívvel, s nagy kedvvel rajzolta kitűnő életteli lapjait. Készült egy mozaikpályázatra is a Hajóépítő munkások c. tervével, amely azonban nem került kivitelezésre. Végül is a mozaikkal senkit nem bíztak meg, csak kisebb-nagyobb díjakat osztottak ki a pályázók között. Bencze is kapott egy díjat a Hajóépítő munkásokért, amely a Füleken készített hasonló témájú rajzaihoz képest nagy előrelépést jelentett kifejezésben, kompozícióban egyaránt. Budapesten már nem volt többé egyedül, mint Füleken. Társak vették körül, ha nem is barátok, de olyanok, akiknek munkásságával azonosulni, némelyikükért lelkesedni is tudott.
„Akkortájt még az Európai Iskola is létezett, bár rövidesen meg is szüntették. Létezett még in concreto a Gresham társaság is, és Pogány Ö. Gábor ez idő tájt (1947–48-ban) kezdeményezett egy addigi törekvéseikben rokon művészekből álló baráti kört, s mert szerdánként jöttünk össze nála a Fővárosi Képtárban, csak »szerdások« néven emlegettek minket. Idetartoztak Koffán Károly, Szalay Lajos, Mikus Sándor, Hajnal János, Kurucz D. István, Fehér Zsuzsa és jómagam is. Megközelítő elnevezésünk »új realisták« lehetett volna. Később leintették P. Ö. G.-t a »szervezésről«. Nagy kár. Ez a társulás, amely még másokat is vonzhatott volna magához, abban a történelmi helyzetben, a szocialista társadalom kibontakozásában stílust teremthetett volna” – véli Bencze László.
De a „stílus” helyesebben világnézeti irányzat, a „szocialista realizmus” lett, vagy amit ekként kodifikáltak akkoriban, nagyon szűk, aktuális értelmezéssel és főleg elvárással. Bencze véleménye szerint a hiba az volt, hogy a szocialista jelzőn egyszerűen csak politikát értettek, s nem stílust.
„Ez pedig olyasféle, mintha impresszionizmus helyett polgári szabadlevegő festészetet mondanánk. . . . Én magam teljes hittel és meggyőződéssel voltam kommunista és realista is. De a szocialista realizmusnak dogmatikus párája volt kezdettől fogva . . . Jobb szerettem volna magam maradni, mint Dudarón és Füleken, csinálni, amit a forrongó új világ amúgy is meghatározott bennem. A Szabad Népnek el is küldtem egy viharzásban írt cikket: »Hej, Greshamék, hej absztraktok, én, Lehel piac, itt vagyok!« Beillett manifesztumnak, persze nem közölték le”.
Bencze László nemcsak prédikálta a friss vizet, hanem maga is élvezettel itta. Járta az országot nem is csak két szemmel szemlélve, hanem minden pórusával befogadva, ujjával tapintgatva az alakuló életet. Járt Sztálinvárosban és Diósgyőrött, Csepelen és Túrkevén. Sok helyütt megfordult. Dudarón, a felejthetetlen Dudarón, vasút épült, bánya nyílt, lüktetett az élet mindenütt, s úgy tűnt, hogy valóban egy új „hőskor” bontakozik ki.
Rengeteget rajzolt, vagyis tette azt, amit korábban, csak más kedvvel, más céllal és más körülmények között. A 30-as években havi jövedelmük 30–80 pengő volt, ebből éltek. Néha illusztrált képeslapoknak és rajzaihoz, kisebb képeihez gyűjtött előfizetőket. Az előfizetési díj havi 3, legfeljebb 5 pengő volt. Az évi előfizetés 36, illetve 60 pengő. Ezért adott néhány rajzot vagy képet. Az előfizetők többnyire barátai, ismerősei voltak: tanárok, mérnökök, orvosok. De vásárolt képet a helyi fűszeres „in natura”, egy fuvarból élő kisparaszt, és sok ceruzarajzot készített dudari béresasszonyok karon ülő gyermekeiről lisztért, tojásért, tejfelért. „Fösse le ezt a kis gyereket” – s tartották széken ülve a kis modellt, akit ilyenkor vasárnapiasan öltöztettek fel és mindig a „műterembe” jöttek, a Farkas József-féle ház hátsó, földes szobájába.
A felszabadulással minden megváltozott. Az állam bőkezű mecénás volt. Minden kiállításon vásárolt tőle, s nem kis összegekért. A főiskolai tanári fizetéssel megtoldva ez gondtalan életet biztosított a számára. Miként sok más festőnek, szobrásznak és iparművésznek is, a korábbi „szoros nadrágszíjas” életet a bőség kora váltotta fel. Ha nem is mindenkinek persze. De Bencze László szentül hitt benne, hogy előbb vagy utóbb általánossá válik a jólét, minden tisztességesen dolgozó ember számára.
Az „idill” kora
„Ekkor készült a Kirándulók a Moszkva téren, amit egy neoavantgarde cikkíró Renoir paródiának csúfol mostanában, az Üdülők az étkezőkocsiban, s még néhány hasonló témájú képem, amelyekben a szocializmus által megújuló ember örömeit tapogattam. Körvonalaztam magamban már egy hatalmas társadalmi névsor, amely a gyárak, az utcák, a strandok, a népünnepélyek, tópartok, utazások témáiban füzérré állt volna össze. Igény volt – igaz utóbb kiderült, hogy mondva csinált – a portréra is. Festettem egy sor önarcképet Lajta Edit arcmását, egy varrónőét, Katica portréját, egy gépmunkás, egy színinövendék arcképét és 1952-ben a Kossuth-díj osztáson látott hármas: Kodály Zoltán, Rákosi Mátyás és Lőcsei János mozdonyvezető arcképét. Ez utóbbit egy kiállításon a rendező bizottság leakasztatta a falról, azzal a megokolással, hogy egyik vezető elvtárs olyasmit mondott rá: Rákosi et. arcszíne hideg (persze hogy az volt, a sápadt arcbőrön a friss borotválás színe kékes-szürke).”
Bencze László talán legtöbbet emlegetett és reprodukált képe azonban az 1950-ben készült A TSZ Sztálin születésnapjára készül című munkája volt (15. kép). Ma is az, noha a címét A TSZ ünnepre készül vagy A TSZ készülődésére módosítják, amit festője kellő iróniával fogad, mondván: nyilván túlságosan hosszúnak találják a címet, ezért a „Sztálin születésnapját” elhagyják.
Az igazság az, hogyha a címe nem is, a kép kiállta az idők próbáját. S így vagy úgy nehezen hagyható ki, amikor az 50-es évekről valamelyik seregszemlén bírálatot gyakorolnak, ami ráfér. Ráfért volna a maga idején is. Persze akkor erre nemigen volt mód, igény. Nálunk pedig haladó hagyomány, hogy többnyire a kritika is egyfajta „igényt” elégít ki: azt bírálják éppen, amit lehet…
A kép címváltozásait jogosnak lehet tartani, annál is inkább, mert azon semmi sem utal Sztálin születésnapjára. Még valami készülődésféle is csak alig-alig mutatkozik rajta. Éppenséggel felfedezhető, ha nagyon akarjuk, mert csapatostul állnak az emberek és a háttérben egy zászló piroslik, dehát ez nem jelent feltétlen ünnepet, sőt az 50-es években az ilyesmi a mindennapok jellemzője volt. Mégis, ennek a háttérben szemérmesen éppen csak hogy feltartott zászlónak fontos szerepe van. Egyébként zsánerkép is lehetne, mint a bruegeli „Tél”-nek egy késői visszacsengése, egy-egy részletének továbbfejlesztése.
A festő érzelmeit a hamvasan havas háttér és az elárvult fák gyengéd lírája fejezi ki. Az előtérben álló két kisebb csoport mesteri rövidüléses elhelyezése, a mély barnák és a falak reflexeitől megláyult hó színe, a dombok finom rajza. A kompozíció mozgalmassága mentes a pátosztól, de magától értetődő természetességgel emelkedik valamivel a hétköznapok látványa fölé. Tehát mégiscsak ünnep?! Így érezte a festő és nem látta okát képének realitását megtagadni. Megjegyzendő: képzőművészeti kritikusaink javarésze a képet az 50-es évek szocialista realizmusa egyik kiemelkedő művének tartja, s példának arra, hogy az ún. „személyi kultusz” idején sem kellett feltétlenül hitvány módon festeni. Még a meghaladott, de a szocialista realizmus által felmagasztalt már-már kizárólagos zsánerkép-uralom alatt is születtek olyan művek, amelyek miatt nem kell szégyenkeznie alkotóiknak. Ilyen, habár véleményem szerint kvalitásban valamivel gyengébb a Vasárnapi kirándulók…(1952) és az Üdülők az étkezőkocsiban (1952), ez az őszinte, üde kompozíció is.
Persze a Bencze-képeknek sem mindegyike ilyen kvalitású, de olyanról nem tudok, amelyet minőségi okból kellene megtagadnia alkotójának. Bencze „konok” magatartása nemcsak abból a logikából táplálkozik, hogy ami egyszer megtörtént, azt megváltoztatni amúgy sem lehet, hanem inkább abból, hogy teljesen szükségtelen is. Magától értetődően vállalta minden tettét, véleményét visszamenőleg is. Még Szabó Dezső iránti rajongását is, amikor ez már régen nem volt divat.
Nemegyszer a szemére hányták korábbi „romantikus” magyarságtudatával egyetemben, holott ennek eredménye nála a feltétlen és megalkuvás nélküli nácizmusellenesség lett.
Ez a tettre kész antifasizmus, a szegény nép, a parasztság, a proletariátus igényeivel való azonosulás érti meg Bencze teljes odaadását a felszabadulást követő évek kultúrpolitikája iránt. Őt nem kellett rávenni arra, hogy támogassa azt; nem is lehetett volna eltántorítani attól. A szovjet csapatok győzelme benne a szabadság, a jog és az emberiség győzelmével azonosult. Teljes jóhiszeműségében el sem hihette, hogy ezt a művészek közül nem mindenki vallja.
Ő azt tette, amit egyébként is tett volna. Emberközpontú festészete találkozott a kor valódi igényével. Közben a hamis művészetpolitika és kritika, a társadalmi aktualitás alacsony mércéjét alkalmazva– a kvalitást mintegy mellékesen kezelve – a politikai praktikumot kérték számon.
Engem mindig torzításban marasztaltak el. Szinte ugyanazok a kritikus és ugyanazokat a képeket, melyeket ma az idill vádjával illetnek. Én elég későn ébredtem fel a „hőskorban”? Joggal idillnek neveződő hitből, csak 1956-ban koppant a fejem igazában. Én hittem (s ezt ma sem szégyellem), hogy a magyar nép, amelyik végre joghoz és asztalhoz jutott, tényleg jövője felé tart. Ha a „ragyogók” epigon ormánstól akkor is elhúztam az orrom, s nem volt ez a hit jogos? S ha az feltétlen történelmi nonszensz volt az idill lehetősége? Végül is az 56-os tragédia 45-ből indult, de a ma született le a kezdő évek óriási erőfeszítését… Nem, az idill nem az én műfajom, de nem szégyellem azt sem, hogy megmártóztam tiszta vízben.
25 év múlt el azóta, ismét a „szakmán kívül”, halálig. Amit rám kényszerítettek most már rám nőtt, mint a saját bőröm” – írja Bencze László önéletrajzában.
Keserű fejtegetés ez, amely abból a feltevésből indul ki, hogy a magyar kultúrpolitika immár negyedszázada nem vesz róla tudomást. Ez persze nem egészen így van, mint ahogy az sem pontos meghatározás, hogy a 45-ben elvetett magvak, azaz a kezdet eredményeit ma élvezzük, mert annak hibáiból, torzulásaitól legalább annyira szenvedünk is. Mégha Bencze 56 óta, az ő kifejezésével élve, „mélynyomás” alatt „keszonban” dolgozik is, s biztatást csak az utolsó egy-két évben kapott (állami vásárlások formájában), teljesen akadályozatva azért soha nem volt.
1957-től több kiállítást rendezett, 1960-ban az Ernst Múzeumban festményeit és grafikáit, 1964-ben a Dürer Teremben grafikáit, a kecskeméti Cifra-palotában pedig ugyancsak festményeit és grafikáit mutatta be. 1968-ban a székesfehérvári István király Múzeumban egyéni kiállítást rendezett, 77-ben a Helikon Galériában rajzait. 1979-ben a Műcsarnokban pedig az utóbbi 12 év termését állította ki. Ezeken kívül kisebb vidéki tárlatai is voltak. Igaz, sosem panaszkodott amiatt, hogy ne engedték volna kiállítani; habár a nagy kiállítások zsűrije nem mindig bánt kesztyűs kézzel vele: gyakran visszautasították beküldött munkáit, s közülük éppenséggel nem a leggyengébbeket, amit leginkább fájlal, az a hivatalos elismerés hiánya és az ösztönzés elmaradása.
1952-ben a Kossuth-díjat kapott a Gondolati koreák című 24 rajzból álló sorozatáért. Révai József ekkor sürgette a „politizáló” grafika megteremtését, nyilván ez volt a legfőbb oka a kitüntetésre. De hogy ezt éppen Bencze kapta, mikor oly sokan készítettek hasonló rajzsorozatokat, sőt koreai témájú festményeket is, annak okát mégis csak a rajzok kvalitásában látom, amelyek mai szemmel is megütik a mértéket. Hogy a Kossuth-díjat-e, azt nem tudom, de az ennél csekélyebb értékű művek is elnyerték e nagy kitüntetést.
Azóta, az 1955-ben adományozott Munka Érdemrendjén kívül, más kitüntetést nem kapott, s ez – ismerve a kitüntetések mechanizmusát és rotációját – egy olyan képességű és kitartású művész esetében, mint Bencze, feltűnő.
1979-ben a mester Műcsarnok-beli kiállítása kapcsán Horváth Béla így kezdi ismertetését: „Egy év híján 20 esztendővel ezelőtt jelentkezett a művész oly kiállítással a fővárosban, amely festményeivel ez idő alatt vidékre szorult … 1956-tól 1976-ig, kihagyva a nagyobb kollekcióval való jelentkezést az 50., a 60., a 70. születési évfordulón, amikor szinte kötelezően mindenki megkapja ehhez a lehetőséget, ezt követően a maga ilyen vagy olyan díját, állami elismerését. Ha a mostani kiállítás katalógusának adata pontos, akkor utolsó állami kitüntetését 1955-ben kapta, munkásságának nem jelentéktelen, de nem is jelentősebb részére, amiből nem tudjuk, mire következtessünk: mellőzésre-e vagy az értékítélet bizonytalanságára? Azt kell hinnünk, hogy tudatos mellőzésről van szó, amelynek azonban sem művészi, sem erkölcsi, sem politikai-ideológiai, sem emberi indokát nem értjük. Mindez szerencsére nem befolyásolja a művészetet, aki 72 évesen is töretlen alkotókedvvel fest, rajzol… (Művészet)
Az utóbbi megállapítással nehéz egyetérteni, mert igaz ugyan, hogy Bencze László keményen dolgozik ma is, de mi mást tehetne. Azok közé tartozik, akiknek a társadalmi elismerés oly fontos, mint mondjuk buzának a napfény, aratás előtt. A 25 év nem csekély nyomot hagyott benne, s ezáltal munkásságában is. Bencze amúgy is vívódó ember, műveinek keménysége, szálkássága kesernyés lett és festményei is kemények, rajzosak, már-már görcsösek, mint a csupasz határszék. Nehéz tehát nem szólni egy róla szóló tanulmányban festői munkásságának mintegy feléről, az 1957-től eltelt 25 esztendőről.
Kezdem azzal, hogy Bencze szenvedélyes „ismeretadó” volt, tehát a Főiskolán hamar népszerű lett a diákok körében. Örült e népszerűségnek; hogy hallgatói nemcsak tanáruknak, hanem már-már atyjuknak tekintették, bizalmasak voltak vele, s tanácsokat kértek tőle mindennapi problémáik megoldásához is. Ezzel párhuzamosan egész főiskolai működése alatt, állami és pártvonalon egyaránt respektálták. Mindig nyíltan beszélt és azt mondta, amit igaznak tartott. Nem hallgató vagy fejbólintó alkatú ember. Inkább beleszóló, javító, változtatni akaró, ezért gyakran szerepelt vitákban, felszólalt a szovjet üléseken és sokat publikált napilapokban, folyóiratokban. Magatartását „bátornak” mondták, amit ő maga akkor sem és ma sem érez annak.
„Támadtak, vitáztak velem, de írtam tovább az Irodalmi Újságban, a Szabad Népben, a Magyar Nemzetben; hozta cikkeimet a …”