Egy festő két élete

^{1. Pesti háztetők felett}

 ^{A műterem két hatalmas ablakkal a belváros tető rengetegére néz. A két ablak tompaszögében, mint egy szélesvásznú filmen, Pest jellegzetes világa omlik el. De felülőről, mert Bencze László Kossuth-díjas festőművész műterme a Királyi Pál utcai ház negyedik emeletén van; innen pillanthat szét a festő egy nagyváros életére.}

 ^{Nem kietlen es egyhangú környezet egy festőnek mindig csak ezt látni?}  

^{Kietlen? Egyhangú? Egy festő számára semmi sem az. De nézd: milyen izgalmas és formákban milyen kimeríthetetlen ez a világ. Szerkesztett és mértani, igaz, de aki festés közben is mindig szerkeszti a képet, annak ez a karsztos hegyvidékre emlékeztető városkép — ha úgy tetszik: tetőrengeteg — minden rápillantásra újabb ingereket es képi gondolatokat kínál. Azt hiszem, ha műtermemet sohasem lenne szabad elhagynom s mást sem festenem, mint amit kettős ablakomon át látok: egész életemre ellátna anyaggal. S tán ki sem tudnám egészen meríteni.} 

^{Háztetők, 1978, tójástempera,fa, 55 x 110 cm}

^{Vidéken születtél, s ott is éltel sokáig. Nem kényszerű életforma számodra Budapesten élni? S nem hiányzik a táj, falu, vidék, egyszóval, amit természetnek nevezünk?}  

^{(A műterem cáfolni látszik kérdéseimet. A képek egy része paraszti témájú, egy nagyméretű, szűkszavú, erősen szerkesztett festmény címe „Tanyavilág”. Ezt Kecskeméten festette... Dunántúli falu. Könyöklő parasztasszony. Hatalmas mozaikterven éneklő parasztlány, bika, gitározó férfi. Az asztalhoz, székekhez támasztott, falakon logó, állványokra rögzített képeken es terveken: emberek, emberek. Éppúgy megszerkesztettek, mint a házak, tájak, hegyek.)}

^{Székesfehérvári vagyok. Ott éltem 18 eves koromig. A Főiskolát Pesten végeztem. Azután gyors váltakozásban négy évet Dudaron, kettőt Szadán, másfelet Budapesten, hatot Füleken töltöttem. A felszabadulás óta állandóan Budapesten élek. De három éve van egy kis présházunk Csopakon, az öreghegyen. Igy eddigi életem felét — szinte számtani pontossággal vidéken, másik felét itt éltem végig. Elég szeszélyesen váltakozva. Hányódva szinte az ellentétek között. Hiszen ez a lakásunk 24 éves korom óta — a tizenötödik a közel negyven év alatt. A két életforma — a két élet — váltakozva és együttesen határozta meg festői munkásságomat. Úgy érzem, ez a kettősség — nevezhetjük dialektikus egységnek is — teszi életemet teljessé, kerekké.} 

^{Présház ( Csopak ) , 1978 olaj, vászon 120 x 480 cm}

^{Ez érthető. De hogy laikus kérdést tegyek fel, hisz olvasóinkat is ez érdekli: mi az, ami téged a nagyvárosban vonz? Mi és hogyan alakul képpé benned? Szoktál kint, utcán, téren várost festeni? Hogyan fested egyáltalán a kepeidet? S mi az, amit mainak nevezhetünk azokban?}   

^{A kérdés tényleg laikus. De azért találó es fontos is. A megfogalmazást mi, festők, nem igy tennék. Kezdjük tán a végen. Mi a „mai”? Vagyis a korszerű? Vagyis — ismét laikusan — ami a mi életünkről szól? Tegyük hózza: mai módon. Vagyis formájában, formája által korszerűen. Erre egyértelmű választ adni nehéz. Hiszen legalább tíz féle válasz ugorhatna ki, mint egy elektromos jelzőtáblán arról: mi a korszerű. Picassot a nagyközönség a nehezen érthető művészek közé sorolja. S lám: két magyar származású, nyugaton elő kiváló művész: Vasarely Viktor es Schoffer Miklós Picassot már nem tartja „korszerű” mesternek. Ez az ő dolguk. Mi, akik más világban más céllal is  élünk, s akik a nyugati művészet ismereteben is dolgozunk, ismét más célokat tűzünk  más formák megvalósítása által — magunk elé. Én például elviselhetetlennek tartom a művészetet, ha feladva sok ezer eves folytonosságát, nem az emberről, az emberközeli világról szól. Legyen az vers, zene, regény, kép, szobor. S igy válaszolhatok a „laikus” kérdésre „laikusan”: az ember az, ami örökösen meghatározza kepeim létrejöttét, az ember szűk — testi-lelki —, s tág határa: környezete. Vagyis a ház, utca, város, táj, természet es társadalom. S mert kepeim szerkezetek es szerkesztettek is: világos, hogy „fejből” kell festenem. Vagyis a valóság erős megszűrésével, átírásával, elvonásával.} 

^{Az ember, a tömegek élete határozza tehát meg mondanivalóid egy részét? Említettél ilyesmit. Fehérvári, két évvel ezelőtti kiállításod is ezt mutatta. Ott elég sok régi képed volt. S ami 1945 előtt meghatározta művészetedet, az már a múlté?}   

^{Ez is „laikus” és bonyolult kérdés. A művész szamara „múltja” nem „elmúlt”. Sokszor előfordul, hogy dudari vagy füleik éveim életei, emberei, emlékképei — tudatom megkerülésével — ismét megszólalnak bennem. Vagyis túl nőve társadalmi létezésük idejen, képeimben feltámadnak. Ez bonyolult? Minden az ... Nem tudom, hogy érzéseinket és gondolatainkat mi határozza meg erősebben: őseinktől öröklött tulajdonságaink, a tegnap megivott bor, az új társadalom „öntőformája”, vagy a késő őszi napsugár a csopaki öreghegyen? ... De az bizonyos: ha lemegyek az utcára s a nagyváros sodrára hagyom magam, úgy érzem, ennél izgalmasabb, ennél végtelenebb, s festő számara fontosabb létformát nem tudnék találni. És ez akkor a teljes igazság. Csakhogy ... Van az „igazságnak”, vagyis a festő létformájának egy másik oldala is.} 

^{Gondolom, ez a „vidék"? A „másik” élet? És hol van az?} 

^{2. A csopaki Öreghegyen} 

^{Most ott. Ahogyan a harmincas években Dudaron, Szadán es Füleken. (A présház a falu feletti öreghegyen van, a Nosztori völgy szomszédságában. A kocsifordulónyi telek szélen kanyarog fel a köves dűlőút; ennek a peremén guggol, pontosabban észak-deli tengellyel, a távoli Balatonra tekintve a nádtetős, fehér oromfalu százéves présház, öles kőfalak, s a nádtető tartja hűsen a szobát, a valaha volt présházrészt. Belőle roppant zárú, napsugár osztású kettős tölgyfa ajtó nyílik a kő boltú pincébe. A szoba, nyugati oldalain nagyobbacska ablakkal néz a gyepes udvarra, s a szomszéd szőlőre. Ami Guath József bácsié. A présház falán s a támfalak kövein öreg szőlőtőkék torzfigurai. Néhány régi cserépedény, egy fényesre kopott fa szénahányó villa. Az utacska oldalán kettős nádfalkerites, kupcseréppel szegve. A kertajton belül, a telekből kikerült köveken áldozatát marcangolo ragadozómadár: egy fordított fagyőkér. S a nyitott ajtón, nyitott telken át a somogyi dombokra, a tóra: Akarattyatól Tihanyig látni. Közbül a falu, szőlők, dombok lankái, présházak, gyümölcsfák.)}

^{Hogyan alakult ilyen otthonossá, különössé ez a valaha földes, sötét, nyirkos présház; milyen sugallatra? Az ember úgy érzi magát benn, mint régi parasztházban, ugyanakkor egy mai művész otthona. Munkahely is: a falipolcokon edények, könyvek, szerszámok, fűrészek, néhány szép cserépedény. A sarokban az öreg tűzhely. S a baranyai szuszék. Azt az asztalt mintha itt találtad volna.}   

^{Ennek igazan nincs titka. 1967-ben vettük a présházat Balogh Lajosoktól. Az öreg ház maga diktálta, mi a teendő vele. Szerencsémre sok pénzem sem volt, s így alig módoltam rajta. Ablak, az kellett a nyugati falara! Ezért ott két méternyit kiástunk a dombból. A padlástér farostlemez borítást kapott, s igy egy kis „emeleti” szoba is keletkezett. Az előtte keresztbe fektetett két gerendát le padlóztam, a felvezető lépcsőt dudari baratom, Csoo Sándor csinálta ajándékba. Dudarról valók részben a cserépedények is. Részben Csopakról. Igy alakult ki ez az otthon három év alatt, szinte magától, illeszkedve a ház szelleméhez aképp, mint az a tájhoz. A maga kissé ügyetlen bajú, de energikus es változhatatlan formáival. Ez a szépsége. Leven varázsa az, hogy megőrizte ősi izét, formáját, s kapott hozzá még néhány diszitő, stílusban vele azonos elemet... íme a válasz. Remélem kielégítő. Egy mondatot még: a valóban pompás formájú öreg tűzhely pontos mása annak, amely Konecsni György barátom vörösberenyi présházában van. Épp az ő halálának hónapjában készült el, hogy mindig rá emlékeztessen.} 

^{Csopaki présház}

^{És itt is dolgozol természetesen. Úgy gondolom: itt is a közvetlen környezet határozza meg munkásságodat? S itt mi? Csak a táj? Abból is a topart vagy a falu, a hegyvidék? Nem láttam még tőled képet a Balatonról, tudjuk, hogy Egry Józsefet a víz, a levegő, a fény káprázata, a nádas öblok ihlettek. S téged mi?}  

^{Megint egy bonyolult kérdés. Beszéljünk először Egryről. Meghatározásod találó. Egry művészetében valóban a Balaton-táj — az elvont Balaton-táj — volt a fő motívum. A lélekkel átitatott, fény szárnyakon lebegő létezés festője volt. Csak egyszer előforduló. Ha az ember őszi reggeleken, őszi parakon át látja ezt a világot, mikor már a kirándulók és a zajok eltűnnek, s a hegyek és víz és levegő és nádasok arany párakban lebegnek, mikor dolgok és anyagok súlya nem köti már őket: nos, akkor értheti csak meg Egry kepeinek lényeget... Én sohasem festettem a vizet. Sem a víz párait, fényeit, Sem a levegő lebegtető varázsát. Miért? Nem tudom. Engem a kötött anyag: a föld, kövek, roppant súlyú hegyhátak, a vén házak és öreg emberek, tőkék es görcsös fák, az udvarokon dermedt szekerek beszéltetnek. Vén templomtorony-jegenyék. Bütykos kezek. Hallgatag pincék. A világ teste, a testbörtönbe zárt lelkek. Világom hát épp ellentéte az Egryének.}

 ^{Itt sem szoktál kint festeni? Nem kerülnek palettádra az ősz színei? A sárguló szőlők? Fent az erdő szélen olyankor vörösben égnek a szömörce bokrok. Bámulnak a cserfák, vérpirosan csillognak a csipkebokrok bogyói. A diófák milyen méz-sárga színűek. Semmit sem festesz mindebből?}

^{Kint nem. Legfennebb rajzolok. Azt is egyre ritkábban. De sokat csavargok. S még többet biciklizem. És nézem, nézem a világot. Előfordul, hogy nyáron  havas szőlőhegyet festek. Pesti műtermemben láttad. Egy sárgákban pírosokban izzó szőlőhegyet  télen festettem. Ez a módja a festésnek más, mint a Szinyeié, Ferenczyé volt. Nem hasonló az Egryéhez sem. Tán a középkori művészekéhez hasonló leginkább. Vagy az ősemberéhez, aki aligha modell után festette az altamirai sziklabarlang falaira félelmes realitású bölényeit, szarvasait, mamutjait.} 

^{Mi köt még ehhez a nekem romantikusnak tetsző környezethez? Úgy látom, nehéz belehelyezkedni egy művész életformájába. Külsőre úgy tűnik, mintha éppúgy élnél itt, mint „más” ember, akár a víkendező városiak.}

 ^{No, persze, ebben is van igazság. Csak azt nem tudom, mi a „romantikus” itt? Én józannak és reálisnak látok mindent. Nagyon szeretek kertészkedni. Alakítani magam körül a „játszótér” dolgait. De kertészkedni Őri bácsi is szeret. S itt mindenki. A művész tehát a minden-ember is. És még valamit mondanék. Ami nagyon lényeges dolog. Pesten az ember teljesen egyedül él. Teljesen. Mint a vadonban. Ellentmondás ez? Nem hiszem. Itt közösségben érzem magamat. Itt vannak a szomszéd Guáthék. Az út másik oldalán a veszprémi Császárék, Pollerék. Fent a hegyen Márvány bácsiék, Vargáék, Őriék. Lentebb Pintér kőmívesék. Kenedi tanítóék, Baloghék a falu közepén. Gulyás festőművész édesanyja a füredi úton: a drága eredeti Mimiké. És a festő özvegye, Juci... Vagyis: itt gyakorlatilag tartozom valakikhez. Emberek vesznek körül és dolgok, a gyermekkorom óta énem-része a táj, a szívzsongító balatoni felvidék. A nagyváros izgalma, harctér-színhelye mellett ez a világ az otthont az idillt, a nyugalmat jelenti.} 

^{A kör tehát bezárult. Talán sikerült megértenem a „két élet” egységét, hiszen még képeket is látok kiegészítésül e világ megismeréséhez. Mondj még néhány szót arról: mi foglalkoztat legerősebben most és a közeljövőben?} 

^{Mondhatnám: ami eddig. S amit még nem tudtam megvalósítani. Vagy a belső fejlődés sajátos törvényei miatt, vagy a külső körülmények következtében. Az első okra utalok: vannak képek, melyeket évtizedekig hord magában az ember. Ezek érése nem tudatunk dolga. Ilyen például egy nagyméretű paraszttemetés, fekete-fehérben szinte. Télidőben. Ez csak egy példa. A másik, ami a „körülmények”-től függ: a mozaik. Mozaikot  a vakolatba kerülő, színes mozaikkockákból kirakott faliképet csak megbízásra készít a művész. Lévén költséges műfaj. Eddig ehhez nem volt szerencsém. Jó néhány pályázat anyagát láthattad műtermemben. 1960-ban kiviteleztem egyet  a magam „gyönyörűségére” egy 2,50X2,25 m nagyságút, az „Olvasó parasztok”-at. Ez azonban elég drága mulatság, s végül is meddő dolog. Azóta is műtermemben tárolom. S mégis, a mozaik, mint tán a legcsodálatosabb murális műfaj, annyira izgat, hogy most újból megbízom magamat. Ez aztán ideális összhang megbízó és megbízott között!... Bartók zenéje negyven év óta  életem jelentős eleme. Művei nagy részét zenegépemen állandóan hallgatom. Lenyűgöző egyéniségét is  főiskolás koromban  láttam, hallgattam néhányszor a Zeneakadémián. Ezt a zenét, ezt a kegyetlenül tiszta, a létet igazmondásra kényszerítő, kristályszerűen kemény és törvény-érvényű zenét képben kifejezni! A terv: egy kb. 240X120 centiméteres mozaik, álló formában: a vonósnégyes. Négy ember, négy hangszer egymást átható, egymásnak felelő, egymással egységet teremtő kemény, kíméletlen összefüggése. Kinek csinálom? Magamnak. S kissé Bartók emlékének.} 

^{A riportot készítette: Dr. Perl István. 1971}