„Tudatos meggyőződésem szerint korunk túljutott a forradalmak szakaszán . . . és a Picasso után következő nemzedékek legkiválóbbjainak tudatosan vagy átgondolatlanul is csak az lehet a törekvésük, hogy az addig analitikus jellegű kísérleteket szintetizálják, hacsak nem akarnak az elődeiktől rájuk maradt, ma már iskolai jellegű kísérletezések zsákutcájában elszunnyadni.” (Kassák Lajos)
*
Munkásságomból hiányzik a játékos elem. Ennek a beismeréséhez — tudatosításához! — akkor, amikor a magát korszerűnek valló festészetben egy esernyőnyélnek, biciklinyeregnek, keménykalapnak, a játékosan variált és képzettársítást indító sztereotyp elemeknek döntőbb szerepe van, mint az emberi alaknak, — mégiscsak elszántság kell. Bármily hajlamom van a játékra, és zsigeri ingerem a humorra: ha vászon, deszka, papír elé kerülök: halálos komolyság és egyértelműség kerít hatalmába. Mint aki bandázs nélkül lép a pástra vagy porondra, s tudja: élve vagy halva, de győztesként kell a küzdelemből kikerülnie. Akire tőrt szegeznek, s aki tőrt szegez, annak — hacsak nem bohóc vagy bolond — nincs kedve figurázni.
Ezért elnézést kéreka nézötől, hogy szinte csak az emberről tudok szólni. Sietek beismerni: öreg fejjel is legnagyobb örömöm, ha a gyermekek játékát szemlélhetem. S ha ki felnőtten is be tud állni a gyermeki körtáncba, s így — bunkfenccel — alakváltani is: istenemre, irigylem. Nékem ez nem menne. Más a dolgom: azt csinálom.
*
Bartók zenéjét én — szerencsémre, s talán annak következtében is, hogy ifjúkoromban csellistaként játszottam vonósnégyesekben — igen korán megismertem és megszerettem. Főiskolás koromban már. Hallottam-láttam ö t néhányszor pianistaként a Zeneakadémián, s 1938 karácsony másnapján Zathureczkyvel közösen adott koncertjükön az akkori Magyar Színházban. Egyszer, ha látta az ember: soha el nem felejtette. Törékeny, finom alakján boltozatos koponyával koronázott arcából lézersugárként sütött a két csodálatos szem. Szemek: igézők és szigorúak, mint a kristály, áthatok, mint a kiröppent golyó, szellemet, napfényt sugárzók, tisztaságukkal tisztaságot követelők: ilyenek voltak Bartók szemei, a lángész szemei. S amikor a zongorához leült, csendesen, mint csillag az ághegyre, s kivárva a halálos csöndet, a billentyűkre ejtette kezeit: isten termett ujjai által a zenében. A zene tiszta istene, ki hívővé kényszerítette a rá-hallgatót. S ahogy korosodtam, s egyre több Bartók-mű gyűlt az életembe, az ő zenéjére kellett figyelnem akkor is, amikor festettem. Így értem el a Vonósnégyeshez, 60 évesen már, s így kellett lefordítanom őt, korunk zenéjét: a színek, formák, ritmusok nyelvére, a festészet nyelvére. Ilyen kényszerből született a Vonósnégyes mozaik-terve. Az időre bízom, hogy megvalósítsa az üvegmozaik anyagával, vagy elejtse, mint arra méltatlant.
*
Húrokat, hangzásokat igen: azokból válogat az ember, bárhonnan kapja. De a mondandóm a magamé, de a törvényt én szabom magamnak. Ez olyan elemi követelmény, mint lélegzés a tüdőnek, szívnek a dobbanás. Semmisem indíthat arra, hogy ne azt — és úgy — fessem, amit legbelsőbb lényem kényszere által föstök. Kívül állok a pillanatnyi — és pillanatomként változó — irányzatokon, divatokon, ...Idő, emlékezet, tér, forma, szín, ember, s ezek egymást meghatározó viszonylatai és törvényei, s mindaz, aki átszenvedi: a szubjektív én törvényén átszűrt objektiváció, íme: ezek határoznak meg engem, s bennem és általam azt, amit festenem — megfestenem kell. A perc-divatok és a részecske-feldolgozások mániája távol áll tőlem. De ha Michelangelo Ádám-fejére nézek — Ádáméra, aki mint a Lét ember-tudata bágyadtan kinyúlt kézfejére várja az isteni megvilágosodás villanyáramát — arra a kis reprodukcióra, amelyet induló festőként még 1931-ben Dudaron kereteztem be magamnak, s mely arc közel fél évszázada kísér minden rajzasztalomon, Dudar—Szada—Budapest—Fülek—Budapest—Csopak vándorútján; ha erre az arcra nézek, a Törvény súgását hallom: csak az Időben helytálló az Igaz, s csak az Igaz szolgálja az embert — életében, művészetében egyaránt. S így az embernek, a művésznek is csak az Igazat szabad szolgálnia. Az Igaz pedig mindig Egész. Teljesség, és sosem részecske. .Ezen túl: az igazat csak az ember tudja felismerni, meghatározni és kodifikálni. Szeme által is! Ez az Ádám: a múló időre fordított, s az Igaz felé sóvárgó arcával, ez a Csúcs, melyhez igazodni lehet ma is. Mint Van Gogh Nap-dühétől lángoló napraforgóihoz, Cézanne képeinek kubusaihoz, Csontváry Cédrusához. A hívő tehát nem szolgálhat idegen isteneket. Hamis isteneket még kevésbé. Mert a művészetben való Isten: az igazmondás és teljes emberség istene. A látható.
*
Lényegem szerint emberábrázoló vagyok. De az embert környezete is meghatározza. Az a világ, melynek közegében él és eszmélkedik. Egyik eszméltető közegem a nagyváros és annak tömegei. Ám a „tömeg”-nek is a város a közege: valami nem-emberi, bár ember-teremtette világ. Műtermem ablakai a belváros háztető-rengetegére néznek. Szerkesztett, mértani formavilág ez. Aki föstés közben is mindig szerkeszti a képet, annak ez a karsztos tetőrengeteg minden rápillantásra új ingereket, képi gondolatokat kínál. Ha parancs vagy betegség ablakomhoz szegezne: ez a tetőrengeteg egész életemre ellátna festői nyersanyaggal. Gyermek- és ifjúkorom meghatározó világa a Bakony és a Balaton köze volt. A Balatonig lehúzódó erdőség, a falvakkal és hegyközségekkel sűrűn belakott, s nagyon emberszabású Balatoni felvidék: íme, a másik közegem. Emberarcú vén présházak, kőpincék, kőből épült falvak, kőkerítések, fehér tornyaikkal egymásnak átintő templomok. És vén fák, hatalmas szöllőtáblák, hűs diófák, mézízű fügebokrok, elvénült, szoborrá kövesedő szöllőtőkék. öreg csőszök, borízű szöllősgazdák, vincellérek, fekete nénikék: ők adnak kedvet az élethez, hitet — serkentőt — a festéshez.
*
A művészet hullámzó fejlődése — és visszafejlődése — a jel-jelkép-kép crescendóját, illetve a kép-jelkép-jel decrescendóját mutatja. Vagyis a jel irányából fejlődött a jelképen át a totális jelentésig: a képig. Ilyen matematikai leegysszerűsítéssel, persze, a művészettörténet nem élhet. Hiszen ez a re-, de- és generálódás számtalan átmenetet, átmetszést és — természetesen — búvópatakkéntműködést is felmutat. De kétségtelen, hogy a „nagy”, a „klasszikus”, az „örökérvényű” eredményeihez az általános emberi művészet mindig a „kép”-pé fejlődés csúcsán ért el. Bármilyen izgató a primitiv-, a naív-, az afrikai, a gyermekművészet, bármennyire is — a szellem nyelvének elízetlenedése idején — bizsergeti ínyünket (bizsergette Picassóét is, az „Avignoni kisasszonyok” bizonysága szerint): a legnagyobb korok legmagasabb eredményeivel, a totális művek képi értékével nem azonosak. Nem is egyenértékűek. Korunk — benne a magyar művészet jelenkora is bizonyítja — a kép-jelképjel degenerálódó időrendjében eljutott a jelig. A zsákutcának itt vége. A hullámvölgy mélypontjáról újabb hullámhegy indulása mozdul. Konok hittel hiszem: a teljes emberért vívott világméretű harcban a szocializmus művészének gyönyörű feladata: visszatalálni a ,,KÉP”-hez, a művészi alakteremtés mai teljességéhez. Ettől a feladattól — bár magam meg nem oldom — eltántorítani csak a testi megsemmisülés üthet el.
*
Kiállításom anyaga — táblaképek, rajzok, mozaiktervek — kevés kivételtől eltekintve az utolsó 12 év eredménye. Képek és rajzok bennem úgy utalnak egymásra, mint idegek és izmok. A vonal idegrendszerével reagálok a külvilágra; a festmények e reagálás summája. Külvilágot mondtam. Az utalás definíció is: evilágiság, realitás, humanizmus jelölésére. Ha megfeszülnék, sem tudnék nonfiguratív lenni. Figura: alak: ember, méghozzá minden idegsejtemmel emberek között élő ember vagyok. Ez a tény determinál. Vagyis nem vagyok modern? Döntsék el a döntőbírák. Az ő dolguk a könnyebb. Festeni? Hajaj! Mindennap újra és újból kezdeni: magamat a világban, a világot magamban újrateremtve. Mindig szétszedni, mindig, újból: összerakni. így fogy és szaporodik az ember. Semmi más nem az én dolgom. És sohasem ugyanúgy; az „ugyanúgy” már séma. A művészet pedig újra-teremtés. Definitiv kinyilatkoztatások? A század első évtizedei fiazták őket: koca a malacokat. Az ember — de a művészet éppenígy! — nem definíció. Csak a kozmosz, a természet és a társadalom határozhat meg. Őseink, embertársaink, idő és tér szolidaritása.
*
Őszinte elismerője — élvezője, sőt: a haszonélvezője — vagyok az absztrakt, nonfiguratív festészet eredményeinek. Rengeteg hangzást, festői leleményt, analíziseik során napvilágra jutott anyagot, értéket felhasználok magam is — szuverén módon, nyersanyagként — munkájuk eredményeiből. Céljukkal nem értek egyet! Szándékukat keveslem! A teljességre törés nem engedi, hogy beérjem azzal. S az az elszánt, soha fel nem adott hitem, melynek kényszeréből embert akarok teremteni. Képemre és hasonlatosságomra? — A művészet mindig is ezt cselekedte; nem adta, nem adhatta alább. Bizonyíték: a művészetek története. Hivatkozzam hát azok sorsára, akik nem programokat fiaztak, hanem fiakat nemzettek? Lehet, hogy ez ma már illetlenség és nem divat. De ki akar illendő és divatos lenni? Legyünk komoly munkásai, jó mesterei korunknak: ennyi a programom. S kívánságom: állják meg képeim úgy az időt, mint egy jó asztalos, egy kitűnő vaskovács munkája. A használati tárgyak? Pontosan! A lélek használati tárgyai. Lévén a művész a lélek mérnöke. A tárgyteremtés és az alakteremtés úgy függnek össze, úgy egészítik ki egymást, mint test és lélek, a szétválaszthatatlanok. Az igazi művészi magatartás tehát monista, megvalósító munkássága pedig dialektikus. Esküdve a maga igazára, nem válik sosem dogma hirdetőjévé: tudja azt, hogy az egész emberért való cselekvés olyan, mint a polifónikus zenei mű: minden hangszernek szerep jut a szolgálatra.
*
A kép szerves jelenség. Keletkezés-története van: genézise. Ám ez a festő tudatában sem feltétlenül vagy mindig lemérhető, tettenérhető. (Ahogy az anya sincs mindvégig tudatában magzata fejlődésének.) Valóság + festő-én + esztétikum egysége vagyok. Az egységben a törvény munkál, a mű törvénye, ez szab kifejezést a képnek. Súg néha a festőnek, mint Ábrahámnak az angyal. Van, hogy a lehunyt szem, a szendergő értelem villanásszerű jelenségként fogja fel azt. Ám úgy is van, hogy a valóság rideg tényei mondják, diktandóként, a kép lényegét. Visszájára fordítva néha a genézist: felgombolyítom a kép-keletkezés minden mozzanatát. Van, hogy eltűnődöm a képen: ezt én csináltam? Lehetséges? Hogy az ördögbe is? Milyen parancsra? S nem értem. Az életét teszi az ember a műre, egy életen át építve azt. Mert az igazi teremtés sosem képek, versek, zeneművek számtani összege. Beethoven összművében a IX. szimfónia, az öregkori öt vonósnégyes egy-egy elemének felcsillanása már 30 éves korában is jelezte az életmű boltozatát.
*
Az én igazi műtermem — de poklom, tisztítótüzem és paradicsomom is — az utca. Mondhatnám úgy is: a nyilvánosság. Ahol, s amelynek öntőformájába löttyintve ömlik, kavarog, sisteregve forr és formát keres, vagy formátlansággá oldódik szét az ember: minden dolgok mértéke. Mert hisz a világegyetem is tudatunk által kapja, még tudatunktól függetlenül létező mivoltát és megfogalmazását, vagyis létét is. Az ember: a világ-dzsungel összes létezőjének az összege. Ezért nem tudnék sem absztrakt, de nonfiguratív, szimbolista vagy szürrealista sem lenni: nincs szükségem jelkép-rendszerre, hiszen az ember önmaga szimbóluma, megfejthető jelképrendszere. Mámorom, alkoholom az ember. Az Ember, vagyis a külön ember; s az együtt-ember: a Sokaság. Az isten teremtője, az ördög kitalálója, a mennyet-poklot a maga zsigereiben megvalósító minden-amivan-létező. Ki csodálkozzék a kompjuteren, mikor az ember a csodálnivaló, aki azt létrehozta, kitalálta, működteti? Ő az ember a kompjuter maga; mint ahogyan a csillagokig száguldó űrrakéta is az Ember: az Ember agya, akarata, szándéka. Hal és madár, hüllő és négylábú, galaktika és sár, s minden, ami létezik: az Ember maga. Ki tudna valamit is a dolgokról, ha nem az Ember által? Az Ember tudása által? Ezért elég nékem tárgyként és tartalomként, kipillantó nyílásként és megközelíteni való célként: az ember. S ezért nincs képzeletem, mert a mindent-elképzelőnél fantasztikusabbat az isten sem tudna — ha nem ő volna az ember teremtménye — kitalálni. Aki az embert fejti meg: megfejti az összes talányt. Aki az Emberhez közelít: a titok, a titkok lakatjához tartja kezében a kulcsot. Ez nem ezotérikus vagy transcendens filozófia. A transcendencia is az ember találmánya, annak ellentéte is. Piros és zöld, fekete és fehér csak együtt érthető, sőt érzékelhető; külön: soha. Ez a létezés az én kalandom, képzeletem, poklom és menyországom. S amit ebből a kalandból a forma csapdájával zsákmányul ejthetek, ez az én képeim, rajzaim immanens tartalma. Ebben a világban élek. Igy minden, amit jól, rosszul csinálok: evilági.
(Feljegyzéseim egy részében utalok a „kiállításra”, mely kiállítás 1979. április—májusban volt a Műcsarnokban. Ügy volt, hogy e feljegyzések egyike-másika szedett szövege a kiállítás falaira kerül. Ebből azonban nem lett semmi. Ami a szövegek lényegén nem változtat semmit; önmagukban is hitelesek.)